Az elmúlt években az arcom csak akkor látott borotvát, ha volt valamilyen kiemelt esemény, amin “elvárás” volt a megfelelő megjelenés. Többnyire 1-2 hetente fogtam a szakállvágómat és letoltam a “borostát” 0-ás géppel. Volt időszak, amikor szakállam volt, de az a Páromnak annyira nem jött be. Mindez azért, mert a Wilkinson Quattro (előtte Gillette Mach 3) borotvámhoz drágának tartottam a pengéket. Igen, 4db kerül 2-4ezer forintba és 4-5 borotválkozás után lehetett őket kidobni, mert csak húzták a szőrt a pofázmányomon.
Pár héttel ezelőtt olvastam egy cikket, ami a hagyományos borotválkozásról szólt és eldöntöttem, hogy “visszatérek” a régimódi borotválkozáshoz. Hosszas művelődés után egy Mühle R106-os borotvát szemeltem ki magamnak, amit meg is rendeltem egy angol cégtől, akik még szállítási költséggel együtt is 2.000 Ft-tal olcsóbban tudták megoldani a szállítást, mintha itthon bementem volna egy boltba… A beszerzéssel kapcsolatban az volt az egyetlen feltétel, hogy rendszeresen használnom kell, nem pedig félévente. Érzésem szerint ezzel nem lesz gond! 😉
Természetesen a flakonos borotvahabokat, zseléket is elhagytam. Éppen ezért vettem még pamacsot és krémet is. Nem is gondoltam soha, hogy a megfelelő eszközök és előkészületek mennyit számítanak. Érzésre sokkal simább tud lenni az arcom és kevésbé pattogok ki, mint a sokpengés verzióktól. Illetve nem mellesleg jól is mutat a fürdőszobaszekrényben a pamacs és a borotva, nah meg a “többi” kiegészítő (krémek, szappanok).
Egyenlőre még tanulgatom a helyes technikát és kísérletezgetek a pengékkel is, hogy nekem melyik fajta lesz a megfelelő. Egyenlőre nagyon tetszik a dolog, mert a mai rohanó világban van hetente 1-2 alkalommal kb fél órám, amikor csak magammal foglalkozok.
5-6 évvel ezelőtt munkámból kifolyólag mindig volt nálam 2-3 pendrive, amin különböző tesztprogramok voltak. 2-3 évvel ezelőtt már csak egy volt nálam, ami azért kellett, hogy a személyes dokumentumaim elérhetőek legyenek bárhol vagyok is.
Szép lassan elkezdtek terjedni az ingyenes “felhő” alapú adattároló szolgáltatások. Kezdetben távolt tartottam magam ezektől a szolgáltatásoktól, de 2011. augusztusában elcsábultam. Először a “szemüveges meghajtót” próbáltam ki, aztán jött a “dobozos”, majd a “felhőmeghajtó” az ablakos cégtől.
Mára eljutottam arra a szintre, hogy a pendrive-ot legfeljebb a kocsiban használom zenék lejátszásakor. Rá kellett ébrednem, hogy a felhő alapú adattárolás rendkívül praktikus dolog, mert – ha van internet elérés – mindig a naprakész dokumentumok vannak nálunk és ugyanazt látjuk mindenhol, ahol szükségünk van rá.
Azért a nagy méltatás mellett van egy kis árnyoldala is a dolognak. Ugyanis az adatok egy ismeretlen cég, ismeretlen helyen levő szerverein vannak eltárolva. Nem lehet tudni, hogy ki és milyen adatokhoz férhet hozzá a tudtunkon kívül. Tény, hogy praktikus, de azért továbbra egy kis fenntartással kezelem ezeket a lehetőségeket.
Két ünnep között kaptam egy hírlevelet a Škodától, hogy ha akarom, akkor tesztelhetem az új Rapidot. Nem kellett kétszer kérniük, szinte azonnal nyitottam az oldalukat és regisztráltam. Nem sokkal később hívtak is telefonon időpont egyeztetés céljából, amit január 3-ára meg is beszéltünk.
A Škoda Derzbachhoz bő fél órával korábban érkeztem, mint ahogy kellett volna, de nem akadtak fenn ezen a kis apróságon. Kedvesen elbeszélgettünk miközben a papírokat kitöltöttem és már mehettünk is utunkra. Arra számítottam, hogy majd a kereskedés embere elvezet valameddig, ahol átadja a volánt és majd visszafelé vezethetek, de nem! Ahogy kiléptünk a levegőre egyből kaptam a kezembe a kulcsot és nyithattam a kocsit. Beültem a vezetőülésbe és beállítottam magamnak a tükröket, első nekifutásra az ülésen nem állítottam, mert úgy éreztem, hogy jó lesz az úgy nekem, de menet közben azért hátrébb költöztettem két “egységgel”.
Egy Škoda Rapid 1.2 TSI (86LE) járműhöz volt szerencsém. Méreteit és külsejét tekintve egy Octaviára hasonlít, de állítólag kicsit kevesebb benne a hely. Suzukis szemmel nézve hatalmas autóról beszélünk. Elöl kényelmesen elfértem benne és még a kezelőszervek is kézre álltak. Tetszett, hogy a középkonzol nem egy vadászgép műszerfalára emlékeztet, nem voltak felesleges gombok, csak a tiszta praktikum. Rengeteg autós tesztben olvasom, hogy így-úgy kopogós műszerfalborítás, de könyörgöm, ki az az elmebeteg, aki naponta fogdossa és arra élvez, hogy mennyire puha vagy kemény. Nah, ebben kemény, de engem nem érdekel, mert vezetni akarom, nem taperolni!
A tükrökből rendesen láttam a körülöttem levő történéseket, de valahogy sokkal kisebbnek érződött bennük az autó, mint valójában. Anyám a hátsó ülésekről áradozott, mert kényelmesen elfért rajta és bőven volt helye a lábainak, szinte ki tudta nyújtani őket. A kereskedésbe visszaérve Én is leteszteltem a hátsó üléssort és meg kell erősítenem, hogy tényleg sok hely van benne hátul, mert magam mögött én is majdnem nyújtott lábbal tudtam ülni, kényelmesen tudtam keresztbe rakni a tappancsaimat.
Korábban még sosem vezettem turbós benzines motort, csak dieseleket és nagyon meglepődtem. Kissé féltem, hogy a 86 paci kevés lesz az 1.1xx kg-os autó és három személy mozgatásához, de az 1500-3500-ig rendelkezésre álló 160 Nm-es nyomaték “csodákra” képes. Egyszer elkezdtem forgatni, hogy hogy gyorsul, de rájöttem, hogy felesleges, mert 3500-4000 felett már csak “szenved” a motor a csökkenő nyomaték miatt. Lényegében úgy kell vele közlekedni, mint egy turbo diesel autóval, alacsony fordulaton. Ötödik sebességfokozatban 50-nél 1400-1500 körül van a motorfordulat és innen nagyon szépen elkezd húzni és pillanatok alatt elérhetjük a 90-es tempót, ahol 2000 körül forog a motor. Viszonyításként a Suzukim ilyen sebességnél 2400-2500 körül forgatja percenként a főtengelyt. Amikor nagyon leesik a fordulat vagy túlságosan pörgetjük a motort, akkor az elektronika a műszeregységen figyelmezteti a vezetőt, hogy éppen milyen irányba kellene pakolgatni a sebességfokozatokat. A 15-20 km-es tesztutam során néhány intenzív gyorsítással megspékelve a haladást 6,7l-es fogyasztást mért a fedélzeti számítógép 100km-re vetítve, ami azért nem lenne rossz egy ekkora autótól városban.
Visszaérve a kereskedésbe megnéztem a kiállított autónak a csomagterét és megállapítottam, hogy hatalmas (530-550l). Beszélgettünk egy keveset az autó mellett majd csináltunk egy kalkulációt, hogy mennyit is kellene letennem egy részemről minden igényt kielégítő Rapidért. A végeredmény 4,3 millió Ft lett kedvezményekkel együtt. Ha lenne ennyi pénzem, akkor szó nélkül belevágtam volna, mert részemről ideális lenne családi/utazó autónak… De “sajnos” nincs ennyi pénzem és hitelt sem kapnék rá így szerencsémre nem kell azon gondolkoznom, hogy lesz-e nekem ilyen járművem a közeljövőben!
Alapvetően meg vagyok elégedve a Panasonic FZ38-as fényképezőgépemmel, mert jó képeket lehet vele csinálni. Ettől föggetlenül van vele egy-két problémám. Az egyik a külső vaku csatlakoztatási lehetőség hiánya. A másik ami egy kicsit jobban zavar az a zajosság.
Sajnos az érzékelő méretéből adódóan ez ellen nem nagyon lehet mit tenni. ISO 200-ig nem lehet nagyon észrevenni. ISO 400-on már egy kicsit látszik és afölött szinte teljesen élvezhetetlenek lesznek a képek. Az okosok szerint egy alap tükörreflekszes géppel is nyugodtan fel lehet tolni az érzékenységet akár ISO 1600-ig és még nem lesz zavaró a zajosság.
Fényképezőgéppel rendelkező kollégákkal beszélgettünk erről, amikor egyik rendszermérnök kollégám felajánlotta NIKON D90-es tükörreflekszes fényképezőgépét egy hétvégére, hogy hasonlítsam össze a saját kompaktommal. Nagyon boldogan és kicsit hitetlenkedve elfogadtam a felajánlást. Egy héttel később ígéretéhez híven hozta is kollégám a fotóapparátot. Két objektívvel kaptam, az egyik egy 18-70- es “alapzoom”, a másik egy 70-300-as “telezoom”. Meglepetésemre még egy portrémarkolat is volt a géphez. A kompaktomhoz képest egy drabális állatnak tűnt. Mind méretben, mind súlyban.
Párommal elhatároztuk, hogy a hétvégi jóidőt kihasználva felmegyünk a várba és egy kiadós séta közben tesztelhetem a kölcsönkapott masinát. Így is lett!
Nagyon jó volt, hogy “normális” fényképezőgép hangja van exponáláskor. A sajátomon is a keresőt használom, nem szeretem az LCD-t használni komponáláshoz, mert nem lehet stabilan tartani a gépet.
Már csak valahogy kellene spórolni egy jobb tükörreflekszes gépre és objektívekre, ami azért valjuk be nem lesz egy olcsó mulatság, de ez egy másik történet…
Péntek este a solymári madaras tecsóban az autós cuccoknál figyeltünk fel egy “kulcskereső kulcstartóra”. A leírás szerint a lényege az lenne, hogy ha 5 méteres körzeten belül fütyülünk, akkor hangot hallat magáról és könnyebb megtalálni az elbújt kulcsokat.
Menyasszonykámnak nagyon megtetszett a dolog, mert nagyon sokszor képes Houdiniset játszani a kulcsaival. Először hülyeségnek tartottam, de a végén dacból megvettem neki. Nem volt vészes, 299 magyar királyi valutát csengettem érte, úgy is monfhatnám, hogy alig 1 euró. Ennyiért még egy szál szívható szivart sem lehet itthon venni.
Otthon beüzemeltük és az elején jót derültünk rajta. Fütyörésztünk, csettintettünk, huhogtonk neki és működött. Aztán amikor elillant az újdonság varázsa, felfűztük a kulcsok mellé és letettük az asztalra jött a feketeleves. Fogta magát és önálló életre kelt. Teljesen véletlenszerűen elkezdett csipogni és villogni. Senki nem ” szólt hozzá” csak mondta a magáét, mint egy 80 éves öregasszony, akinek semmi sem jó…
A végén már annyira idegesítővé vált, hogy kiszedtük belőle az elemeket és eletettük az utókornak. Egy próbát megért! Jót derültünk rajta!
Gyermekkoromban nagyon sokat hallgattam walkmanen rádiót, zenét. Jópár év elteltével már tudom, hogy sokkal halkabban kellett volna…
Motorozás közben többször megfigyeltem, hogy úgy 30-40 perc folyamatos 70-90 km/órás haladás után elkezd egyre jobban zúgni a fülem, a fejem néha megfájdul és kezdem elveszeíteni a koncentrációmat. Ilyenkor mindig meg kellett állni egy kis időre. Ekkor gondolkoztam el egy füldugó beszerzésén. Kezdetben szivacsos, egyszerű füldugóval próbálkoztam több-kevesebb sikerrel.
Az egy dolog, hogy nem volt már probléma a szélzajjal, de nem hallottam a környezetem és a fülem sem szellőzött. Szóval pár alkalom után száműztem a szivacsos füldugót motoros életemből. Alváshoz “sajnos” használnom kell a panelház elménye okán, de ez más történet…
Pár hónappal ezelőtt olvastam pár cikket, a szélzaj ártalmairól és újra terítékre került a téma, mert nem szeretném ha majd idővel a barátaim kiabálnának velem, hogy bármit is megértsek! Hufi kollégámnak egszer már volt alkalma kipróbálni az Alpine MotoSafe füldugó és nagyon dícsérte. Utánnaolvastam és többen pozitív véleménnyel voltak róla. Elhatároztam magam és “beruháztam” egybe!
Rendeléstől számítva pár napon belül megjött a termék. A dobozában nincs semmi felesleges, csak amire szükség van. Egy tok, a két darab füldugó, a sárga (jobban csillapító) szűrő, a tokban pedig egy segédeszköz a dugó fülbe helyezésehez, amit nem haszánlok, mert kicsi a fülem. 🙂
Mivel a munkahelyemre kértem így egyből nem volt alkalmam kipróbálni, sőőt a motoros tesztre is majdnem egy hetet kellett várnom egyéb elfoglaltságok miatt. A lényeg, hogy hazafelé a kocsival lehúzott ablakokkal közlekedtem, pár perc elteltével betettem a füldugókat és meglepődtem. Nagyon kellemesen meglepett a cuccos, mert a szélzaj eltűnt és hirtelen megértettem miért is olyan népszerű sok motoros társadalom egy (sajnos kis) részének.
Egy hét elteltével eljött a motoros teszt ideje. A bukósisak alatt én mindig viselek egy fekete maszkot, mert csak egyszerűbb azt mosni a bukó belseje helyett és a nyakam is védve van a bogaraktól, széltől. Nem lóg ki nagyon a fülemből és alig észrevehető, ezáltal nem befolyásolja a bukósisak fel-, levételét. Az egyből feltűnt, hogy bukósisakban másképpen csillapítja a zajokat, mint kocsiban. Mivel nagyobb csend honolt körülöttem és a szél sem zúgott, ezért folyamatosan gyorsabban mentem a megszokott tempómnál bő 10-15 km/órával. A forgalom zaját és motorom hangját sokkal jobban hallom és még a szirénázást is nagyobb távolságból észlelem, jobban tudok reagálni rá. Párommal füldugó nélkül már 40-50 km-órás tempótól nem tudtam beszélgetni, mert nem hallottam/értettem, hogy mit mond. A fenti fudgóval viszont még 75-80 km/óránál is szoktam érteni, hogy mit mond.
Az azért hozzá tartozik a dologhoz, hogy néha úgy teszek, mintha nem hallanám/érteném… Főleg, ha egy kicsit elgurul a gyógyszerem és mélyebbeket döntögetek, mint szoktam! (remélem nem fogja elolvasni eme sorokat) 🙂
Nekem személy szerint az alap, zöld szűrő vált be. A sárgához 20 km erejéig volt szerencsém. Sajnos a motorom idomjainak alapjárat közelében elég nagy rezgése van, még füldugó nélkül is zavaró. Viszont a ságával ez a zaj többszörösére erősödik és olyan érzésem volt, mintha légkalapáccsal törnék a betont a fejem mellett. Maszk nélkül egy fokkal jobb volt, de nem erőltettem. Hangsúlyozom, hogy ez a motorom hibája, nem a füldugóé, mert az autós teszteknél nem jelentkezett ez a dübörgés!!!
A tokkja nagyon praktikus, csak egyetlen problémám van vele: Lehetne kisebb!
A képen is láthatjátok, hogy maga a füldugó nem nagy, de a tokja hatalmas. Rátettem a motorom kulcscsomójára, de így már nem tudom egyszerűen zsebre vágni. Pedig a helye ott lenne, hogy mindig kéznél legyen és ne feledkezzen meg az ember róla… Szóval részemről ez az egyetlen hátránya! 🙁
Nagyon jó termék és csak ajánlani tudom minden motoros társamnak. 8.xxx Ft nem a világ vége és cserébe lehet, hogy nem kell öregkorában senkivel sem üvöltenie. Meg persze az utassal is lehet nagyobb tempónál kommunikálni, ha még nincs sisakbeszélő készletünk. Engem nagyon meggyőzött!
Megvásárlás után egyből beleraktam a már meglévő “kiszáradt” szivarjaimat, kb 7db-ot. Lehet ennek is volt köszönhető, hogy majdnem 2 hét kellett míg beált a megfelelő páratartalom a belsejében. Nem mellékesen sokat is nyitogattam, hogy érezzem a szivarok ellenállhatalan illatát. Az első két hétben 3 szivarom is megrepedt, amiket később kisebb trükközés árán, de sikerült élvezettel elszívnom. Valószínűleg a hirtelen “klímváltozás” lett a végzetük.
Kezdetben nagyon idegesített, hogy nem áll be a megfelelő páratartalom. Május vége felé az egyik párásítómon érdekes foltok jelentek meg. Fórumon többen is mondták, hogy a párásító belsejében levő “szivacs” penészedett be és cseréljem ki. Valószínüleg túlöntöztem őket. Szerencsére virágboltokban olcsón lehet kapni ilyen Oázis nevű “szivacsot”. 500 Ft volt egy B30 téglának megfelelő darab. Szétszedtem a párásítókat és mindkettőnek kicseréltem a belsejét. Azóta minden feltöltésnél a felesleges desztvizet kirázom, letörlöm róluk. Párásítóim köszönik a törődést és teszik a dolgukat.
Kezdetben kissé túlmisztifikáltam az egész humidoros, szivartárolásos dolgot, de már rájöttem, hogy felesleges volt. Hetente 2-3 alkalommal ránézek a páratartalom mérőre, szivarok állapotára. Ha 70% alá esik a levegő nedvességtartalma, akkor feltöltöm a párásítókat. Néha kiveszek 1-1 szál szivart, hogy enyhe nyomorgatással meggyőződjek állapotukról. A páratartalom ellenőrzésnél nagyon jól jön, hogy üvegtetős a humidor és van egy külső analóg hygrometer. Cserébe nem kell állandóan nyitogatni és bármikor lehet gyönyörködni a füstrudak szépségében. Szóval mostanában kb ennyiből áll a “karbantartás”.
Egyik kedves barátoméktól kaptam egy Flor de Gurabo Churchill szivart, ami beton kemény volt mikor hozzám került, de mostanra szépen elkezdte összeszedni magát. Gyengéd megnyomorgatásnál már érezni, hogy nem fadarabot, hanem egy szivart tartok a kezemben. Egy olcsó, gépi Guantanamera szivar ízének, aromájának, égésenek is sokat segít a megfelelő tárolás, hát még egy minőségi, kézi sodrásúnak!
Ismét ki kell jelentenem, hogy jó befektetés volt… 😎
Van egy mondás a motorozással kapcsolatban:
“Kétféle motoros létezik:
Aki esett már motorral és, aki fog…”
Ez egy nagyon is igaz mondás és 2008 auguszsztus eleje óta az előbbibe tartozom. Napra pontosan sajnos már nem emlékszem a dátumra. Arra viszont igen, hogy egy nagyon szép napos, meleg nap volt egészen 18 óráig…
Meló után kiugrotam Budaösre, mert egy ismerősömmel volt találkozóm. Motorral 40 perc alatt kiértem, kocsival lett volna 2-2,5 óra. Viszont most nem erről akarok írni. Találkozónk végeztével felvettem a sisakom, felültem a motoromra és elindultam hazafelé. Szép lassan, 10-15 km/h-val közeledtem a 20 méterre levő szűk, derékszögű kereszteződéshez, ahol jobbra kanyarodtam (volna). Nem fékeztem, csak elzártam a gázt. Nem döntöttem, mert lassan mentem. A kanyar közepén egyszer csak kimenet alólam a hátsó kerék és talajt fogtam. A motor nem ált le, a bukóm nem érte a földet. Gyakorlatilag a motoron csak pár karc keletkezett miközben az első kerék tengelye körül szembefordult velem az úton. Nem csúsztam a földön, csak “lehuppantam”. Szerencsére sem szemből, sem hátulról nem jött senki. Gyorsan felállítottam a motort, beállítottam a jobb oldali tükröt és mentem tovább.
Pár perccel később az autópályán éreztem, hogy könyököm és a lábam szára egy kicsit fáj, húzódik. Menet közben lenézve láttam, hogy kissé lehorzsolódott lábamon a bőr. Nem áltam meg, mentem tovább hazafelé. Már a Blaha Lujza tér magasságában jártam mikor elkezdett szemerkélni az eső. Nem ilyedtem meg, mentem tovább. Aztán a Dózsa György útnál elkezdett szakadni, a Hungáriáig (kb. 1km) szó szerint bőrig áztam (akkor még nem volt esőruhám). Nem is lett volna semmi bajom, mert kb 2 percnyire voltam a munkahelyemtől, ahol a motort szoktam tárolni. Viszont a Hungária-Ajtóssy sarkon miközben vártam, hogy a lámpa zöldre váltson borsó szem nagyságú jégeső kezdett esni. Nem akartam, hogy nagyon elverjen ezért fogtam magam és lementem motorral az aluljáróba. Nem én voltam az egyetlen, aki így döntött. 10-15 percet lehettem lent, közben megnéztem közelebbről a könyököm és a lában. Tudomásul vettem a dolgot és áltam a járókelők “furcsa” tekintetét. Igazából nem hibáztatom őket, mert érdekes látvány lehettem teljesen elázva, friss horzsolásokkal…
Miután a jégeső elvonult és “rendes” csapadék váltotta fel, mindenki meglepetésére felültem a motorra és bementem a céghez. Leparkoltam motorizált kétkerekűmet, beültem a kocsimba és hazamentem. Gyorsan lezuhanyoztam, átöltöztem. Magamhoz vettem egy törölközőt, amit az ülésre terítettem és elmentem akkori barátnőm elé. Nem részletezném, hogy miket mondott Rólam, legyen elég annyi, hogy szerinte nem vagyok normális… Egyébként lehet igaza van, de az Én életem!
Abban a szezonban még egyszer ültem motorra, amikor is elvittem Nagybátyjámhoz téli álomra szenderülni. Következő szezonban kissé féltem felülni rá, nem is mentem sokat vele. Idén már bátrabb voltam és használtam. Most, e szezon végére kezdem úgyérezni, hogy kihevertem az akkori sokkot!
Volt tanulsága az esetnek? A válasz: határozott IGEN!
Tanultam belőle! Ha bármilyen hosszú ruházat lett volna rajtam, nem pedig rövidnadrág-póló, akkor megúszhattam volna két szakadt ruhadarabbal, sérülések nélkül. Tudom, utólag könnyű okosnak lenni… 🙁
Az összes motors felszerelésem egy “gazdaságos” kesztyű, “protektoros” vesemelegítő és egy HJC ZF-9-es bukósisak volt. Melegben rövidnadrág-póló, nagyritkán farmer és széldzseki/esőkabát volt a “védőruházat”. Az eséskor is rövidnaci-póló volt rajtam. Mostani fejjel nagy marhának tartom magam eme felelőtlenség miatt! Következő szezon előtt vettem egy protektoros kabátot és kesztyűt. Ezek nélkül szinte sehova sem megyek. Robogóról lévén szó protektoros nadrágot nem hordok, de tépőzáras térdvédőt igen. Néha, nagyon nagy melegben még engedek a rövidnadrág csábításának, de a kabát akkor is rajtam van. A két részes esőruha állandó tartozéka motorom tárolórekeszének. Tervbe van még véve egy csizma és nadrág vásárlása, de azt már csak a következő motoromhoz.
A lényeg, hogy túlvagyok az első “kötelezőn”… 😉 Biztos, hogy lesz még több is, mert a túra-endúrózáshoz hozzátartoznak kisebb eldőlések, de a lényeg, hogy sosem legyenek nagyobb sérüléseim az elsőn szerzetteknél!
