Az elmúlt években az arcom csak akkor látott borotvát, ha volt valamilyen kiemelt esemény, amin „elvárás” volt a megfelelÅ‘ megjelenés. Többnyire 1-2 hetente fogtam a szakállvágómat és letoltam a „borostát” 0-ás géppel. Volt idÅ‘szak, amikor szakállam volt, de az a Páromnak annyira nem jött be. Mindez azért, mert a Wilkinson Quattro (elÅ‘tte Gillette Mach 3) borotvámhoz drágának tartottam a pengéket. Igen, 4db kerül 2-4ezer forintba és 4-5 borotválkozás után lehetett Å‘ket kidobni, mert csak húzták a szÅ‘rt a pofázmányomon.
Pár héttel ezelÅ‘tt olvastam egy cikket, ami a hagyományos borotválkozásról szólt és eldöntöttem, hogy „visszatérek” a régimódi borotválkozáshoz. Hosszas művelÅ‘dés után egy Mühle R106-os borotvát szemeltem ki magamnak, amit meg is rendeltem egy angol cégtÅ‘l, akik még szállÃtási költséggel együtt is 2.000 Ft-tal olcsóbban tudták megoldani a szállÃtást, mintha itthon bementem volna egy boltba… A beszerzéssel kapcsolatban az volt az egyetlen feltétel, hogy rendszeresen használnom kell, nem pedig félévente. Érzésem szerint ezzel nem lesz gond! 😉
Természetesen a flakonos borotvahabokat, zseléket is elhagytam. Éppen ezért vettem még pamacsot és krémet is. Nem is gondoltam soha, hogy a megfelelÅ‘ eszközök és elÅ‘készületek mennyit számÃtanak. Érzésre sokkal simább tud lenni az arcom és kevésbé pattogok ki, mint a sokpengés verzióktól. Illetve nem mellesleg jól is mutat a fürdÅ‘szobaszekrényben a pamacs és a borotva, nah meg a „többi” kiegészÃtÅ‘ (krémek, szappanok).
EgyenlÅ‘re még tanulgatom a helyes technikát és kÃsérletezgetek a pengékkel is, hogy nekem melyik fajta lesz a megfelelÅ‘. EgyenlÅ‘re nagyon tetszik a dolog, mert a mai rohanó világban van hetente 1-2 alkalommal kb fél órám, amikor csak magammal foglalkozok.
Az elmúlt pár évben azt veszem észre, hogy a nők többsége agyvérzésen esett át!
Az „átlag” pasikkal ellentétben nem a csajok/nÅ‘k seggét vagy melleiket szoktam nézni, hanem az összképet és mindig idegbajt kapok a mostani táska hordási divattól! Igen, szándékosan használom a DIVAT kifejezést, mert nem akarom elhinni, hogy kényelmesen lehet vinni egy táskát, ha derékszögbe hajlÃtjuk a karunkat és a hajlatba tesszük a pántot/”fogantyút”.
És ezt természetesen még tudják fokozni, amikor vásárlás után a szatyrokat is ily módon aggatják magukra, mint valami fogasra.
EttÅ‘l komolyan mondom úgy néznek ki a nÅ‘k, mintha agyvérzésük lett volna és lebénult volna a karjuk… Szerintem nem trendi, hanem szánalmas!
Elnézést kérek a valóban beteg emberektÅ‘l a hasonlat miatt, nem szándékoztam megbántani Åket emberi méltóságukban!
Tegnap Párommal vásárolgattunk az ázsia centerben és egy vicces jelenetnek voltunk fültanúi.
Két 60 körüli hölgy nézelÅ‘dött, közelebb léptek az egyik bolthoz, hogy rendesen lássák az árus portékáját. Ebben a pillanatban az ázsiai „kislány” tört magyarsággal „Jáó napot!” kÃvánt nekik. A két hölgy ezen annyira meglepÅ‘dött, hogy köszönés helyett pár pillanattal késÅ‘bb az  egyik gúnyosan megszólalt:
„Ezek tanfolyamon vettek részt az elmúlt napokban, hogy köszönt?!”
Ez a kis jelenet felvidÃtott minket, jót mosolyogtunk rajtuk.
5-6 évvel ezelőtt munkámból kifolyólag mindig volt nálam 2-3 pendrive, amin különböző tesztprogramok voltak. 2-3 évvel ezelőtt már csak egy volt nálam, ami azért kellett, hogy a személyes dokumentumaim elérhetőek legyenek bárhol vagyok is.
Szép lassan elkezdtek terjedni az ingyenes „felhÅ‘” alapú adattároló szolgáltatások. Kezdetben távolt tartottam magam ezektÅ‘l a szolgáltatásoktól, de 2011. augusztusában elcsábultam. ElÅ‘ször a „szemüveges meghajtót” próbáltam ki, aztán jött a „dobozos”, majd a „felhÅ‘meghajtó” az ablakos cégtÅ‘l.
Mára eljutottam arra a szintre, hogy a pendrive-ot legfeljebb a kocsiban használom zenék lejátszásakor. Rá kellett ébrednem, hogy a felhÅ‘ alapú adattárolás rendkÃvül praktikus dolog, mert – ha van internet elérés – mindig a naprakész dokumentumok vannak nálunk és ugyanazt látjuk mindenhol, ahol szükségünk van rá.
Azért a nagy méltatás mellett van egy kis árnyoldala is a dolognak. Ugyanis az adatok egy ismeretlen cég, ismeretlen helyen levÅ‘ szerverein vannak eltárolva. Nem lehet tudni, hogy ki és milyen adatokhoz férhet hozzá a tudtunkon kÃvül. Tény, hogy praktikus, de azért továbbra egy kis fenntartással kezelem ezeket a lehetÅ‘ségeket.
Épp a lenti társulatot hallgatom miközben Ãrok egy bejegyzést és a következÅ‘ szöveg ütötte meg a fülem:
„Szavazzatok miránk, nem Ãgérünk semmit sem,
De azt mind megtartjuk, hogy magamat idézzem…”
Miért van olyan érzésem, mintha ezek a srácok bő 30 évvel ezelőtt már látnoki képességekkel rendelkeztek volna?!
Hallgassátok meg és mosolyogjatok Ti is Velem! 🙂
Már egy kicsit kezdenek pangani az ÃzlelÅ‘bimbóim, mert december 28-a óta nem gyújtottam rá egy szivarra sem, de még csak egy tömet pipadohányhoz sem volt szerencsém. Ez a decemberi este volt az az ominózus este, amikor a hideg szél kiütötte az Ãnyemet. Már a borozós, sétálós szivarozás elején éreztem, hogy baj lesz, de úgy voltam vele, hogy egy jó szivart nem fogok eldobni egy kis „süvÃtÅ‘, jeges szellÅ‘” miatt. Másnap délután a Szentkirályi utcai ügyeleten kötöttem ki, ahol kaptam antibiotikumot. Vasárnap reggel pedig már a Mária utcai Szájsebészeten  vágták fel az Ãnyemet, mert a nyakam/torkom is elkezdett csúnyán feldagadni.
Ilyen elÅ‘zmények után valahogy még nem tudtam magam annyira összeszedni, hogy Pároméknál kint a kertben, az idÅ‘járás viszontagságainak kitéve rágyújtsak az oly vágyott szivarra…
Van egy hely Zuglóban, ahol a „bandámmal” idÅ‘nként össze szoktunk jönni, rendelkezik fűtött kiülÅ‘s hellyel és a tulaj is nagyon jóindulatú, de valahogy egyedül nem az igazi. Azért már megfogalmazódott a fejemben a gondolat, hogy a netbookom kÃséretében beülök egyik este meló után és füstnek eresztek egy jóféle dohányrudat, miközben összehozok valami posztot is!
Nah, de majd kiderül, hogy mit hoz ez a hétvége…
Már lassan két éve van egy netbookom, amit alapvetÅ‘en utazások alkalmával használtam a fényképezÅ‘géppel készült képek elmentésére. Nagyon ritkán vittem magammal hosszabb céges utakra ahol csak utas voltam egy teherautóban. Még a kezdetek kezdetén próbálkoztam lefekvés elÅ‘tti naplóÃrásra is befogni, de valamiért nem volt kényelmes ölben tartva gépelni rajta. Ha meg már oda kell ülnöm az asztalhoz, akkor bekapcsoltam az asztali gépemet és azon csináltam, amit éppen akartam.
Pár hónappal ezelÅ‘tt kezdtem nézelÅ‘dni notebook/netbook kiegészÃtÅ‘k után és megakadt a szemem egy Logitech Lapdesk N500-as „asztalkán”. Megtetszett, hogy nincsen benne ventilátor (ami csak megnehezÃti és csökkenti egy hordozható számÃtógép használhatóságát, üzemidejét) és párnázott az alja. December közepén sikerült hozzájutnom egy példányhoz, amit végül odaajándékoztam Páromnak. Többszöri használat után eldöntöttem, hogy nekem is fog kelleni egy ilyen „asztalka” otthonra. Kb. egy héttel ezelÅ‘tt sikerült egy véletlen folytán szereznem egy ugyanolyan példányt, mint amit Páromnak adtam.
Egy hét aktÃv napi használat után kijelenthetem, hogy hatalmas találmány és megéri a pénzét. Stabil alapon van a számÃtógép az ölemben; nem égeti a combom; nem szippantja/gyűjti magába a takaróból/lepedÅ‘bÅ‘l a port; nem kell szigorúan összezárt combokkal ülnöm, törökülésben és nyújtott lábbal is kényelmes a gépelés. Azért a sok jó tulajdonság mellett van egy részemre kellemetlen dolog is. Sajnos optikai és lézeres egér sem működik fényes fehér felületén. Létezik viszont egy másik ilyen Lapdesk, amibÅ‘l ki lehet húzni egy egéralátétet amennyiben szükséges. Szerencsére én megvagyok nélküle, mert (most már) bloglolásra, gépelésre kell a netbook. Eme sorokat is éppen ágyban ülve gépeltem. 🙂
A végére hagytam még egy nagyon jó hÃrt! Nem csak hordozható számÃtógéphez lehet használni. Ha esetleg valakinek a gyermeke (vagy saját maga) szeret ágyban ülve Ãrni, jegyzetelni, tanulni, akkor is ideális választás lehet, mert a mérete megvan hozzá és teljesen sima a felülete.
Páromékkal szombaton bent voltunk vásárolni a városban és úgy gondoltuk, hogy hazafelé kellene enni valahol egy hamburgert. Eredetileg BK-ban gondolkoztunk, de valamiért gyorsan elvetettük az ötletet. Már gondolkoztunk rajta, hogy meg kellene nézni a Dallas benzinkúthálózat éttermét a Zay utcában. Nem is kellett több, arra vettük az irányt. Már a parkolóban látszott, hogy sokan vannak, de ettől függetlenül bementünk.
Az bejáratnál levő fiatalembertől megkérdeztük, hogy van-e szabad asztaluk, de sajnos nemleges volt a válasz. Nem baj, akkor ha lehet elvinnék a kaját és majd otthon megesszük. Ekkor lépett oda egy Hölgyemény, hogy ha gondoljuk kb. másfél órára lenne egy szabad boksz ,mert csak akkortól van rá lényegében foglalásuk. Kaptunk az alkalmon és gyorsan letelepedtünk.
Végignéztük az étlapot majd rendeltünk 3 különbözÅ‘ hamburgert magunknak. RendeléstÅ‘l számÃtva 10-15 percen belül kiszolgáltak minket, végig kedvesek és segÃtÅ‘készek voltak. Hamar túltettük magunkat a hamburgerek mérete miatti sokkon és megbirkóztunk a feladattal, befaltunk mindent. ÉrkezésünktÅ‘l számÃtva úgy egy órával késÅ‘bb rendeztük a számlát és elindultunk és, mint valami jóllakott óvodáscsoport elindultunk hazafelé egy kis étkezés utáni csendes pihenÅ‘re.
Az étterem ezzel a kellemes meglepetésével nyert egy visszatérő vendéget!
Péntek este a solymári madaras tecsóban az autós cuccoknál figyeltünk fel egy „kulcskeresÅ‘ kulcstartóra”. A leÃrás szerint a lényege az lenne, hogy ha 5 méteres körzeten belül fütyülünk, akkor hangot hallat magáról és könnyebb megtalálni az elbújt kulcsokat.
Menyasszonykámnak nagyon megtetszett a dolog, mert nagyon sokszor képes Houdiniset játszani a kulcsaival. ElÅ‘ször hülyeségnek tartottam, de a végén dacból megvettem neki. Nem volt vészes, 299 magyar királyi valutát csengettem érte, úgy is monfhatnám, hogy alig 1 euró. Ennyiért még egy szál szÃvható szivart sem lehet itthon venni.
Otthon beüzemeltük és az elején jót derültünk rajta. Fütyörésztünk, csettintettünk, huhogtonk neki és működött. Aztán amikor elillant az újdonság varázsa, felfűztük a kulcsok mellé és letettük az asztalra jött a feketeleves. Fogta magát és önálló életre kelt. Teljesen véletlenszerűen elkezdett csipogni és villogni. Senki nem ” szólt hozzá” csak mondta a magáét, mint egy 80 éves öregasszony, akinek semmi sem jó…
A végén már annyira idegesÃtÅ‘vé vált, hogy kiszedtük belÅ‘le az elemeket és eletettük az utókornak. Egy próbát megért! Jót derültünk rajta!
