Az elmúlt években az arcom csak akkor látott borotvát, ha volt valamilyen kiemelt esemény, amin “elvárás” volt a megfelelő megjelenés. Többnyire 1-2 hetente fogtam a szakállvágómat és letoltam a “borostát” 0-ás géppel. Volt időszak, amikor szakállam volt, de az a Páromnak annyira nem jött be. Mindez azért, mert a Wilkinson Quattro (előtte Gillette Mach 3) borotvámhoz drágának tartottam a pengéket. Igen, 4db kerül 2-4ezer forintba és 4-5 borotválkozás után lehetett őket kidobni, mert csak húzták a szőrt a pofázmányomon.
Pár héttel ezelőtt olvastam egy cikket, ami a hagyományos borotválkozásról szólt és eldöntöttem, hogy “visszatérek” a régimódi borotválkozáshoz. Hosszas művelődés után egy Mühle R106-os borotvát szemeltem ki magamnak, amit meg is rendeltem egy angol cégtől, akik még szállítási költséggel együtt is 2.000 Ft-tal olcsóbban tudták megoldani a szállítást, mintha itthon bementem volna egy boltba… A beszerzéssel kapcsolatban az volt az egyetlen feltétel, hogy rendszeresen használnom kell, nem pedig félévente. Érzésem szerint ezzel nem lesz gond! 😉
Természetesen a flakonos borotvahabokat, zseléket is elhagytam. Éppen ezért vettem még pamacsot és krémet is. Nem is gondoltam soha, hogy a megfelelő eszközök és előkészületek mennyit számítanak. Érzésre sokkal simább tud lenni az arcom és kevésbé pattogok ki, mint a sokpengés verzióktól. Illetve nem mellesleg jól is mutat a fürdőszobaszekrényben a pamacs és a borotva, nah meg a “többi” kiegészítő (krémek, szappanok).
Egyenlőre még tanulgatom a helyes technikát és kísérletezgetek a pengékkel is, hogy nekem melyik fajta lesz a megfelelő. Egyenlőre nagyon tetszik a dolog, mert a mai rohanó világban van hetente 1-2 alkalommal kb fél órám, amikor csak magammal foglalkozok.
Az elmúlt pár évben azt veszem észre, hogy a nők többsége agyvérzésen esett át!
Az “átlag” pasikkal ellentétben nem a csajok/nők seggét vagy melleiket szoktam nézni, hanem az összképet és mindig idegbajt kapok a mostani táska hordási divattól! Igen, szándékosan használom a DIVAT kifejezést, mert nem akarom elhinni, hogy kényelmesen lehet vinni egy táskát, ha derékszögbe hajlítjuk a karunkat és a hajlatba tesszük a pántot/”fogantyút”.
És ezt természetesen még tudják fokozni, amikor vásárlás után a szatyrokat is ily módon aggatják magukra, mint valami fogasra.
Ettől komolyan mondom úgy néznek ki a nők, mintha agyvérzésük lett volna és lebénult volna a karjuk… Szerintem nem trendi, hanem szánalmas!
Elnézést kérek a valóban beteg emberektől a hasonlat miatt, nem szándékoztam megbántani Őket emberi méltóságukban!
Tegnap Párommal vásárolgattunk az ázsia centerben és egy vicces jelenetnek voltunk fültanúi.
Két 60 körüli hölgy nézelődött, közelebb léptek az egyik bolthoz, hogy rendesen lássák az árus portékáját. Ebben a pillanatban az ázsiai “kislány” tört magyarsággal “Jáó napot!” kívánt nekik. A két hölgy ezen annyira meglepődött, hogy köszönés helyett pár pillanattal később az egyik gúnyosan megszólalt:
“Ezek tanfolyamon vettek részt az elmúlt napokban, hogy köszönt?!”
Ez a kis jelenet felvidított minket, jót mosolyogtunk rajtuk.
5-6 évvel ezelőtt munkámból kifolyólag mindig volt nálam 2-3 pendrive, amin különböző tesztprogramok voltak. 2-3 évvel ezelőtt már csak egy volt nálam, ami azért kellett, hogy a személyes dokumentumaim elérhetőek legyenek bárhol vagyok is.
Szép lassan elkezdtek terjedni az ingyenes “felhő” alapú adattároló szolgáltatások. Kezdetben távolt tartottam magam ezektől a szolgáltatásoktól, de 2011. augusztusában elcsábultam. Először a “szemüveges meghajtót” próbáltam ki, aztán jött a “dobozos”, majd a “felhőmeghajtó” az ablakos cégtől.
Mára eljutottam arra a szintre, hogy a pendrive-ot legfeljebb a kocsiban használom zenék lejátszásakor. Rá kellett ébrednem, hogy a felhő alapú adattárolás rendkívül praktikus dolog, mert – ha van internet elérés – mindig a naprakész dokumentumok vannak nálunk és ugyanazt látjuk mindenhol, ahol szükségünk van rá.
Azért a nagy méltatás mellett van egy kis árnyoldala is a dolognak. Ugyanis az adatok egy ismeretlen cég, ismeretlen helyen levő szerverein vannak eltárolva. Nem lehet tudni, hogy ki és milyen adatokhoz férhet hozzá a tudtunkon kívül. Tény, hogy praktikus, de azért továbbra egy kis fenntartással kezelem ezeket a lehetőségeket.
Épp a lenti társulatot hallgatom miközben írok egy bejegyzést és a következő szöveg ütötte meg a fülem:
“Szavazzatok miránk, nem ígérünk semmit sem,
De azt mind megtartjuk, hogy magamat idézzem…”
Miért van olyan érzésem, mintha ezek a srácok bő 30 évvel ezelőtt már látnoki képességekkel rendelkeztek volna?!
Hallgassátok meg és mosolyogjatok Ti is Velem! 🙂
Már egy kicsit kezdenek pangani az ízlelőbimbóim, mert december 28-a óta nem gyújtottam rá egy szivarra sem, de még csak egy tömet pipadohányhoz sem volt szerencsém. Ez a decemberi este volt az az ominózus este, amikor a hideg szél kiütötte az ínyemet. Már a borozós, sétálós szivarozás elején éreztem, hogy baj lesz, de úgy voltam vele, hogy egy jó szivart nem fogok eldobni egy kis “süvítő, jeges szellő” miatt. Másnap délután a Szentkirályi utcai ügyeleten kötöttem ki, ahol kaptam antibiotikumot. Vasárnap reggel pedig már a Mária utcai Szájsebészeten vágták fel az ínyemet, mert a nyakam/torkom is elkezdett csúnyán feldagadni.
Ilyen előzmények után valahogy még nem tudtam magam annyira összeszedni, hogy Pároméknál kint a kertben, az időjárás viszontagságainak kitéve rágyújtsak az oly vágyott szivarra…
Van egy hely Zuglóban, ahol a “bandámmal” időnként össze szoktunk jönni, rendelkezik fűtött kiülős hellyel és a tulaj is nagyon jóindulatú, de valahogy egyedül nem az igazi. Azért már megfogalmazódott a fejemben a gondolat, hogy a netbookom kíséretében beülök egyik este meló után és füstnek eresztek egy jóféle dohányrudat, miközben összehozok valami posztot is!
Nah, de majd kiderül, hogy mit hoz ez a hétvége…
Már lassan két éve van egy netbookom, amit alapvetően utazások alkalmával használtam a fényképezőgéppel készült képek elmentésére. Nagyon ritkán vittem magammal hosszabb céges utakra ahol csak utas voltam egy teherautóban. Még a kezdetek kezdetén próbálkoztam lefekvés előtti naplóírásra is befogni, de valamiért nem volt kényelmes ölben tartva gépelni rajta. Ha meg már oda kell ülnöm az asztalhoz, akkor bekapcsoltam az asztali gépemet és azon csináltam, amit éppen akartam.
Pár hónappal ezelőtt kezdtem nézelődni notebook/netbook kiegészítők után és megakadt a szemem egy Logitech Lapdesk N500-as “asztalkán”. Megtetszett, hogy nincsen benne ventilátor (ami csak megnehezíti és csökkenti egy hordozható számítógép használhatóságát, üzemidejét) és párnázott az alja. December közepén sikerült hozzájutnom egy példányhoz, amit végül odaajándékoztam Páromnak. Többszöri használat után eldöntöttem, hogy nekem is fog kelleni egy ilyen “asztalka” otthonra. Kb. egy héttel ezelőtt sikerült egy véletlen folytán szereznem egy ugyanolyan példányt, mint amit Páromnak adtam.
Egy hét aktív napi használat után kijelenthetem, hogy hatalmas találmány és megéri a pénzét. Stabil alapon van a számítógép az ölemben; nem égeti a combom; nem szippantja/gyűjti magába a takaróból/lepedőből a port; nem kell szigorúan összezárt combokkal ülnöm, törökülésben és nyújtott lábbal is kényelmes a gépelés. Azért a sok jó tulajdonság mellett van egy részemre kellemetlen dolog is. Sajnos optikai és lézeres egér sem működik fényes fehér felületén. Létezik viszont egy másik ilyen Lapdesk, amiből ki lehet húzni egy egéralátétet amennyiben szükséges. Szerencsére én megvagyok nélküle, mert (most már) bloglolásra, gépelésre kell a netbook. Eme sorokat is éppen ágyban ülve gépeltem. 🙂
A végére hagytam még egy nagyon jó hírt! Nem csak hordozható számítógéphez lehet használni. Ha esetleg valakinek a gyermeke (vagy saját maga) szeret ágyban ülve írni, jegyzetelni, tanulni, akkor is ideális választás lehet, mert a mérete megvan hozzá és teljesen sima a felülete.
Páromékkal szombaton bent voltunk vásárolni a városban és úgy gondoltuk, hogy hazafelé kellene enni valahol egy hamburgert. Eredetileg BK-ban gondolkoztunk, de valamiért gyorsan elvetettük az ötletet. Már gondolkoztunk rajta, hogy meg kellene nézni a Dallas benzinkúthálózat éttermét a Zay utcában. Nem is kellett több, arra vettük az irányt. Már a parkolóban látszott, hogy sokan vannak, de ettől függetlenül bementünk.
Az bejáratnál levő fiatalembertől megkérdeztük, hogy van-e szabad asztaluk, de sajnos nemleges volt a válasz. Nem baj, akkor ha lehet elvinnék a kaját és majd otthon megesszük. Ekkor lépett oda egy Hölgyemény, hogy ha gondoljuk kb. másfél órára lenne egy szabad boksz ,mert csak akkortól van rá lényegében foglalásuk. Kaptunk az alkalmon és gyorsan letelepedtünk.
Végignéztük az étlapot majd rendeltünk 3 különböző hamburgert magunknak. Rendeléstől számítva 10-15 percen belül kiszolgáltak minket, végig kedvesek és segítőkészek voltak. Hamar túltettük magunkat a hamburgerek mérete miatti sokkon és megbirkóztunk a feladattal, befaltunk mindent. Érkezésünktől számítva úgy egy órával később rendeztük a számlát és elindultunk és, mint valami jóllakott óvodáscsoport elindultunk hazafelé egy kis étkezés utáni csendes pihenőre.
Az étterem ezzel a kellemes meglepetésével nyert egy visszatérő vendéget!
Péntek este a solymári madaras tecsóban az autós cuccoknál figyeltünk fel egy “kulcskereső kulcstartóra”. A leírás szerint a lényege az lenne, hogy ha 5 méteres körzeten belül fütyülünk, akkor hangot hallat magáról és könnyebb megtalálni az elbújt kulcsokat.
Menyasszonykámnak nagyon megtetszett a dolog, mert nagyon sokszor képes Houdiniset játszani a kulcsaival. Először hülyeségnek tartottam, de a végén dacból megvettem neki. Nem volt vészes, 299 magyar királyi valutát csengettem érte, úgy is monfhatnám, hogy alig 1 euró. Ennyiért még egy szál szívható szivart sem lehet itthon venni.
Otthon beüzemeltük és az elején jót derültünk rajta. Fütyörésztünk, csettintettünk, huhogtonk neki és működött. Aztán amikor elillant az újdonság varázsa, felfűztük a kulcsok mellé és letettük az asztalra jött a feketeleves. Fogta magát és önálló életre kelt. Teljesen véletlenszerűen elkezdett csipogni és villogni. Senki nem ” szólt hozzá” csak mondta a magáét, mint egy 80 éves öregasszony, akinek semmi sem jó…
A végén már annyira idegesítővé vált, hogy kiszedtük belőle az elemeket és eletettük az utókornak. Egy próbát megért! Jót derültünk rajta!
